Van, amikor szülőként pontosan érezzük, hogy valami nincs rendben, mégsem kapunk egyértelmű válaszokat. A gyermekünk csendesebb a megszokottnál, könnyebben dühbe gurul, egy apróságnak tűnő helyzet miatt sírni kezd, vagy nem akar elindulni az óvodába, iskolába. Kérdezünk, de csak annyit hallunk: „Nem tudom”, „Semmi”, „Nem”. Ilyenkor természetes, hogy szeretnénk segíteni, megérteni, mi történt, és biztonságos teret adni az érzéseknek.

Az első lépés, hogy jelen vagyunk: lelassítunk, mellé ülünk, és nem erőltetjük a beszélgetést. Segíthet, ha saját szavainkkal megfogalmazzuk, mit látunk: „Azt veszem észre, most gyakrabban vagy szomorú/dühös, jól látom?” A gyereknek idő kell, hogy szavakat találjon az érzéseire, ezért fontos a türelem, az elfogadás és az, hogy ne bagatellizáljuk a megélését. A megértés sokszor nem azonnal, hanem apró, hétköznapi beszélgetések során születik meg.

Érdemes olyan közös tevékenységeket kínálni, amelyek megkönnyítik az érzések kifejezését: rajzolás, szerepjáték, bábok, közös meseolvasás. Ezekben a helyzetekben a gyermek gyakran könnyebben „kívülre helyezi” azt, ami belül zajlik, és a játék szereplőin keresztül mesél magáról. A mi feladatunk, hogy ítélkezés nélkül hallgassuk, és visszajelezzük: rendben van, amit érez, nincs jó vagy rossz érzés, csak megélés.

Ha azt tapasztaljuk, hogy a nehézség tartósan fennáll, a viselkedésében nagy változás látható, vagy mi magunk is elbizonytalanodunk, érdemes szakemberhez fordulni. Egy gyermekpszichológus segíthet abban, hogy a kimondatlan érzések is teret kapjanak, és a szülő is eszközöket kapjon a mindennapi helyzetekhez. Nincs egyedül ezzel a dilemmával – kérdezni, segítséget kérni a felelős, szeretetteljes szülői magatartás része.